42 km, meg az apró. Az első maraton lefutója a célba érkezés után meghalt, de legalább teljesítette - én pont ugyanerre számítok, ugyanis én ezt nem tudom végigcsinálni, de végig fogom. Hogy miért vetemedik egy földi halandó (azaz nem élsportoló) ilyesmire úgy, hogy még ráadásul neki kell fizetnie azért, hogy – minimális túlzással – az arcába nevessen a halál? Én most ősszel készülök megtudni.

Egy kicsit az előzményekről: régóta vallom az anti-Churchill-i elveket, miszerint sport minden mennyiségben, és benne is volt a bakancslistám apró betűs részében, hogy egyszer majd lefutom a maratont, de a tavaly októberi sikerélményes félmaraton ültette el a fülemben a bogarat. Azt mondják, hogy a hosszútávfutás nem fáj, csak máshogy jó, és mivel én tényleg így éreztem 21 km után, úgy döntöttem belevágok. Májusban egy laza harmincassal melegítek egy tókerülő versenyen, és az lesz a - szó szerint - vízválasztó: ha utána össze tudom kanalazni magam, biztosan elindulok idén októberben. Ha nem... akkor is, csak akkor kevésbé leszek nyugodt :D

Sokat gondolkodtam már azon, hogy a futás vajon a menekülés szimbóluma? Mi magunk is tudjuk, hogy úgysem kerülhetjük el az elkerülhetetlent, de azért felhúzzuk a nyúlcipőt és megpróbáljuk? Ha így is van, legalább egyre fittebben rohanunk a gondok elől :) De tegyük fel, hogy nem kerget minket semmi nyomasztó, egyszerűen csak ezt a sportot választottuk: azt hiszem az a lényeg, hogy legyen valaki vagy valami, akiért vagy amiért futunk. A valaki lehetünk mi magunk, a valami pedig például egy embertelen méretű kézműves hamburger kólával (nem zéró!) lekísérve, amit kivételesen minden lelkiismeret-furdalás nélkül tüntethetünk el. Ja, a brownie-t kihagytam. Brownie is kell. Nem feltétlenül van szükség tehát bármiféle magasztos késztetésre, bár nekem lesz egy plusz motivációm: egy, a szívemhez közel álló szervezetet fogok támogatni ezzel az önkínzással – ha ők meg tudnak küzdeni genyóbbnál genyóbb betegségekkel, akkor nekem is kutya kötelességem túlélni ezt a bő negyvenest. Valószínűleg én is azt fogom érezni utána, amit mindenhonnan hallok: hogy ez egy belső maraton is egyben, a bennünk rejlő örök kétkedő legyőzése, úgyhogy nagyon várom, mit hoz majd ki belőlem. Még az is lehet, hogy rájövök közben: már nem a megoldandó problémák elől futok, hanem tartom velük a tempót, és a végén le is sprintelem őket.

Ami a bejáratott, minőségi futócipőn, az elhatározáson és az önjutalmazáson túl még szerintem fontos, az a dühös underground hiphop, meg-megszakítva egy jó Jacko-val és Highway to hell-lel. Sőt, a célba érkezéshez odapörgetek majd a Queen We are the champions-ához (vagy állapottól függően Majka Belehalokjához). Minden vagyok egyébként, csak spártai szupervumen nem: néha egy semmicske 8 km alatt háromszor értékelem újra az életemet, máskor pedig ki sem lehet imádkozni a francfogfutni-állapotból, úgyhogy szó nincs róla, hogy kisujjból kiráznám ezt a 42-t. Egyszerűen... akarom. Szebbnek érezném magam utána. Legyőzhetetlenebbnek. Faszacsajabbnak. És egy fél nap erejéig elhinném, hogy ha ez sikerült, akkor mégis az egyik nagy sportszer-gyártónak volt igaza (amelyik egyébként a lábbelijével sponzorálja a futásomat, bár nem tud róla): a lehetetlen csak egy szó, amivel dobálózunk.

             Jelentkezem majd október 8-án. Vagy 9-én, ha csak addigra támadnék fel hamvaimból :)