Drága Kisunokám!

Nem is tudom, hol kezdjem. Én nem így akartam. Én ártatlan vagyok, a körülmények áldozata csupán. És ebben a pillanatban hazudtam neked életemben először... Szégyellem magam, bár ez ide édes kevés, tudom jól. De legalább hadd könnyítsek annyit a lelkemen, hogy kiírom magamből a legnagyobb bűnömet, amit elkövettem ellened.

Én kérek elnézést, amiért azt hittem, ez ilyen egyszerű: hogy a világ kormányai felismerik a veszélyt, drasztikus lépésekre szánják el magukat, azt' cső (így mondták az én időmben), volt-nincs klímaváltozás.

Amiért nem tudtam lemondani a ‘húst hússal’ életmódomról.

Amiért nem ismertük fel, hogy nem elég holnaptól jónak lenni.

Én kérek elnézést, amiért a szélesszájú orrszarvú már nem fog szerepelni a biológiakönyvedben, ellenben a szemétcsapdában vergődő tengeri teknőssel.

Amiért a rúzsomat féltve szívószállal szürcsöltem a mojito-t fiatalként. A rúzsomat, amit olyan állatokon teszteltek, amelyek még szerepelnek ebben a tankönyben. Még.

Én kérek elnézést, amiért pancsolva pazaroltam a vizet.

Én kérek elnézést, amiért a multikra és gyárakra hárítottam a felelősséget.

Amiért többször pattantam autóba, mint muszáj lett volna, és nem elektromosba, hanem pöfögősbe.

Amiért képtelenek voltunk békét kötni egymással és a bolygóval, ami az otthonunk.

Amiért lusta voltam csomagolásmentes boltokba járni, és beruházni egy termoszba az elviteles kávéimhoz. Pedig olyan dizájnos darabok közül válogathattam volna!

Amiért olyan kapzsik és ostobák voltunk.

És azért, mert olyan gyakran elcsábultam egy-egy fast fashion boltban, hogy menjen az összeállítás a rúzsomhoz. Ha csak egy lett volna...

Amiért anyukádat nem arra tanítottam az első lélegzetvételétől fogva, hogy hagyja a Földet kicsit fellélegezni.

Amiért mindenki úgy érezte: ő egyedül kevés a változáshoz.

Én kérek elnézést, amiért nem voltunk elég emberségesek.

Amiért csak emberek vagyunk.