Én nem tudom, hogyan kell ezt művelni. Ezt a párkapcsolatosdit, meg boldogságosdit. Jónak lenni benne. Mit jónak, a legjobbnak! Vagy legalább jobbnak, mint az elődeim... Elég jónak, na. Annyi év kihagyás után párba rendeződni, egy fél életnyi szoba- és lakótárs-mentesség után élettársasozni úgy, hogy a szabálykönyvet a szemem előtt tépték szét. Vagy az úgyis egy használhatatlan vacak az olyan nem sztenderd bolondok számára, mint én, mint mi?

Nem tudom, hogyan kell csendben maradni, amikor darálnám, és beszélni, amikor csendre vágynék.

Hogyan kell beszéltetni téged, mert jól tudom: csak így jutunk egyről a kettőre.

Nem görcsösen akarni, vagy legalább nem annyira görcsösen akarni.

A fentet és lentet természetesnek venni.

Elhinni, hogy nem szűnök meg szeretve lenni csak úgy. Csak mert túlagyalok, csak mert ma épp az agyadra megyek, csak mert ma kicsit tényleg nem szeretsz.

Nem elbizonytalanodni, magamban, menekülésig.

Hogyan lehet türelemmel viselni, ha nem tudok elbújni. Ha márpedig meg kell oldani.

Hogyan kell hagyni kicsit a káoszt, és nem kényszeresen rendet teremteni térben és fejben.

Hogyan kell nagy levegőt venni, mert rajtam áll a béke. Emelt fővel veszíteni, majd rájönni, hogy ez nem is háború.

Mikor kell szelíden átengedni a távirányítót és a gyeplőt.

Hogyan kell okosnak lenni úgy, hogy nem okoskodom.

Megszerettetni veled, a dinamikussal a statikust, és statikusként hagyni elsodortatni magam a dinamikáddal.

Nem belekotnyeleskedni mindenbe.

Hogyan lehet soha nem lefeküdni haragudva, ha melléd fekszem be - akire igenis lehet.

Megelégedni, de közben mind többre törekedni.

Elfogadni a ritmusok különbözőségét.

Palástolni, milyen törékeny vagyok, és nem palástolni, mert nem szabad.

Hogy lehet aludni, amikor te még az éjszakában vagy. Hogy lehet belenyugodni abba, hogy te alva törődsz, nem álmatlanul. Mert igenis törődsz.

Hogyan kell lazítani. Pedig nem győzöl tanítani.

Hogyan kell ápolni testet, lelket, ha az enyém is beteg.

Hogy kell elfogadni az ágyba reggelit, hiszen csak az ér, ha én szervírozom.

Hogyan kell méltósággal, csendesen, puhán, szelíden. Mindent.

Hogyan kell nem belehalni egy vitába, vagy ha mégis, főnixként feltámadni belőle.

Nem megkérdőjelezni a nőiségemet minden “nem” után.

Hogyan kell láthatatlanul szemet forgatni.

Nevetni a sutaságomon, hisz te is azt teszed.

Nem kikövetelni, ami jár, hanem megvárni, hogy magadtól add. Mert adod, csak néha betolakszik elém minden más.

Hogyan kell ölelni, mikor ölni tudnánk egy kis távolságért.

Hogy hogyan kell egyszerre inget vasalni, bölcs hallgatóságnak és kívánatos pipinek lenni, és legfőképp felfogni, hogy nem is kell.

Téged felemelni, ha én lent vagyok. Hogyan kell mosolyogni, mert ma nem bírnád el a guruló könnyeimet. Csak annyit rád rakni, amennyit elbírsz.

Hogyan kell megfelelni izzadságszag nélkül, vagy csak úgy egyszerűen nem megfelelni akarni – azaz hogyan kell véghez vinni magát a lehetetlent.

Hogyan kell meglepni, ha mindig ott vagy körülöttem. Vagy ami még nehezebb: átadni magam a meglepetés erejének, időt szánni a bűbájos tapasztalásokra a mindennapi verkliben.

Bocsánatot kérni, ha te hibáztál nagyobbat, és nem bocsánatot kérni azért, hogy élek.

Hogyan kell elhinni, hogy kellek, piszkosul.

Szolgálni. Védeni.

Táncolni, ha nem is szól a zene. Hogyan legyek én a zene.

Arra vágyni, amire te.

Hogyan kell csakazértis szeretni.

Hogyan kell mindig ott lenni lélekben, és nem elfáradni belé. Elfáradni, de nem mutatni. Elfáradni, de kipihenni. Hogyan kell nem belebukni. És ebből is, mindenből is, főnixként.

Hogyan kell csak úgy... bízni. Emberben, jövőben, sohatöbbetben, örökkönörökkében.

Azt mondják, a párhuzamosok a végtelenben egymásra találnak. A kérdéseim és a válaszaim is? Mi is? Nem tudom. De érted... mégis hiszek.