Hol ismerkedik az ember a 21. században? Nem is igazán úgy „hol” hogy térben, hanem leginkább a kiber-térben – kezdem érteni, miért találkoztam annyi kiborggal. Tagadhatnám, de úgy tudom egyelőre nem szégyen (persze X év múlva erre is biztos pont olyan cikiként fogunk visszagondolni, mint most a tamagocsira – igazából táncházat is mondhattam volna, az jobban kapcsolódott volna a témához), meg mire való a blog, ha nem szégyentelen kitárulkozásra: nekem is megvoltak a szokásos oldalak. A mezei semmiextra, a fizetős-íkús és a jobbra-balra ráncigálós is done, de nem futottam Bele.
Nem vagyok egyébként feltétlen ellenük (csak hogy a legdisney-sebb példát említsem: egy barátnőm épp az esküvőjére készül a eurotrip-es dél-amerikai sráccal, aki nőt és kontinenst váltott két együtt töltött pesti este után - baszki, így leírva még hihetetlenebb az egész), de amikor megy a pötyögés gördülékenyen egy-két hétig, majd kukán ültök egymással szemben egy Ráday utcai asztalnál, mert egyszerűen semmi chemistry, az lohasztó. Fenntartom én a beszélgetést napkeltéig ha muszáj, de ha már muszáj, azt már minek. Jobb ezt személyesen, amikor érzed az illatát (egy Boss-szal nem lőhetnek mellé uraim, de egy Coccolino-Old Spice kombó is megteszi ha kompatibilisek, csak legyen valami ami segít az orromnak, mert az talán a legcsalhatatlanabb testrésem - csak hogy bedobjak egy jó öreg Amerikai Pite-poént), hallod a hangját (bárcsak létezne hangplasztika… orvosbiológiai Nobelt, valaki?), és meg tudod figyelni az övéi mellett önmagad reakcióit is. És mindezt hol? Hallgatlak.
De ha már ragaszkodunk az online szelektáláshoz: gyakran éri a nőket az a vád, miszerint mindössze pár kép alapján, felszínesen döntenek, úgyhogy most hadd tegyem helyre a háborgó hoppon maradtakat: cica, először is tudd elviselni a vereséget (mi is el tudjuk, vagy mégsem?), másodszor meg nem a sixpack-ed meglétét vagy hiányát (a hiányát, ha kérhetném, éljen a diszkrét de aputest) mérem fel, hanem azt, amit sugárzol (és ha egy képet töltesz fel, annyiból kell gazdálkodnom), harmadszor pedig bármennyire picsásan is hangzik, ekkora választék mellett az ember kénytelen a megérzéseire hagyatkozni, mert a világ ideje nem lenne elég elkezdeni ismerkedni mindenkivel, aki végülis inkább igen mint nem – hogy ezzel elszalaszthatjuk az igazit? Igen is meg nem is, mert én azt vallom, hogy az ördög is utánad tolja talicskán azt, aki neked való, és még az is lehet hogy igazin, nem virtuálison.
Szóval internyet (néhány közepesen szellemes poén származik azért abból, hogy az egykor kötelező orosz csökevényei még itt-ott fellelhetők), valóság yisss, aztán majd meglátjuk, hogy vissza leszek-e kénytelen kanyarodni abba az alternatív valóságba, ahol a profilképükön egy kaméleonnal az arcukon csajoznak az emberek. Kaméleonnal, az arcukon. Emésztgesd csak.
