Megígértem neki, hogy egyszer megírom a történetüket. Mert érdemes rá. Nem klasszikus, nincs tanulsága és nem végződik happy end-del, mégis… szép. És néha ennyi küldetés épp elég. Míves dobozkába teendő, még ha a tiltott gyümölcsös polcon is a helye. Mert hogy… de kezdjük az elején.

Évekkel ezelőtt (néha őt magát is meglepi, hány éve már) egy péksütisnél látta meg őt, és azonnal tudta, hogy ehhez a férfihoz egyszer még köze lesz, még akkor is, ha a gyűrűsujja… nem volt csupasz. Egyikőjüké sem. Sosem találkoztam a pasival, de az elbeszélései alapján megérdemelné a nagy F-et (a ’férfi’ szóban, nem a ’farok’-ban – az a férje, és ez nagyon szomorú), mert az idők során kiderült, hogy minden szituációban úriember, abból a kihalófélben lévő fajtából. Hogy ezen csorbít-e az, hogy van egy ordító kivétel, egy rés a pajzson, mégpedig az, amikor befekszik a(z egyszer amúgy lelépő, majd magát visszakönyörgő, bár ennek nem szabadna relevánsnak lennie) felesége mellé egy lopott órácska után? Igen, biztosan, de ez a sztori két ember burkáról szól, aminek rózsaszín hártyáján át csak homályosan látni rá a valóságra – arra, ahova minden ilyen pásztoróra után visszatérnek. Mert visszatérnek. Ha egyszer maradnának, abból valami grandiózus is kisülhetne, olyasvalami, ami tektonikus lemezeket mozgat meg, de akkor nem született volna meg ez a memoár. Bittersweet, ez rá a jó szó, bár azt hiszem az édes dominál.

Ha az a kamera abban a kávézóban, a „rejtek”helyükön (mégis mi a fenét gondoltak :)?) beszélni tudna… Azt árulná el, hogy ez a két ember az élő tudományos bizonyítéka a feromonok szinte tapintható játékának. Lelövöm az egyik poént, ami miatt ez egy rendhagyó románc: AZ sosem történt meg köztük, bármennyire is hihetetlen, de persze soha ne mondd, hogy soha. Még ha majd csak egy másik életben is… „Mi lett volna, ha” – számtalanszor feltette magának ezt a kérdést, de aztán felkacagott a mellette homokozó kislánya, ami visszazökkentette a mába. Álmodozik-e néha még ma is arról, hogy majd ha mindkettejük gyerekei felnőnek, majd ha lesz ereje kilépni a komplexusait pszichikai abúzussal kompenzáló házastársa mellől, majd ha… Persze. Azok a legszebb percei a napjának. Többször elgondolkodtam már, hogy tudván ennek az anti-kapcsolatnak minden momentumáról kevésbé hiszek-e a hűségben, van éppen jobban. Valami olyasmire jutottam, hogy a hűség létezésében elbizonytalanít, de a lojalitáséban… megerősít. Az viszont, hogy ezek a fogalmak nem feltétlenül egyek, vagy hogy még csak nem is mindig járnak kéz a kézben, túlságosan is életszagú, úgyhogy próbálom homokba dugni a fejem. Akárcsak ő.

Azt mondta neki utoljára, mielőtt megszületett a második kisbabája (kétség sem férhet hozzá hogy kitől, pedig bárcsak), hogy ne felejtse el őt, míg távol van. Hogy vissza fog-e térni, ahogy tervezi? Ha nem is, így volt kerek. Talán, ahogy így végiggondolom, mégis van egy tanulság, mégpedig az, hogy egy befejezés lehet gyönyörű is. Akárcsak (giccses-nem giccses, leírom, merjünk szentimentálisak lenni néha) a naplemente. És minden naplemente után egy új nap virrad, tele olyasmik ígéretével, amik még a képzeletünket is felülmúlják. Csodának nevezik őket. Amilyen ez a Férfi is volt.