Nem, nem az a körhintásos fun (bár vattacukor itt is lesz), hanem a szívbeleszakadós goodbye. Amikor azt mondod a nagymamádnak, hogy nemsokára indulunk a Balatonra, úgyhogy el ne felejtse bepakolni azt a szocreál időket (és mesebeli gyermekkort) idéző nyakba akasztós aprótartót, amiből mostanra már teletömve sem jönne ki két lángos meg egy bambi, és reméled, hogy ezzel a gondolattal alszik el, 30 kilósan az idősek otthonának csúfolt elfekvőben…  Ennél szemetebb-görényebb érzést az Isten nem pipált. Isten… visszatérő motívum, csak őt magát nem látom visszatérni.

                Amikor az embernek az utolsó nagyszülője is elmegy, akkor valaminek végérvényesen vége. Többek közt a Balcsis kártyapartiknak, az amúgy nagyonnemeus libatöméseknek és azoknak az utánozhatatlan derelyéknek (de persze anyukádnak azt hazudod, hogy az övé megszólalásig olyan). Legyen hát ez egy virtuális szoborállítás Nekik, Róluk, mert azt érdemlik, hogy ne az elfogyás és elbutulás (lásd alább: Demencia, a kötsög) maradjon meg belőlük, hanem az, amit úgy hívnak: nem, mégsem, nem tudok rá méltó szót. Kezdjük a zsírozásnál (nem tudod miről maradtál le azzal hogy csak a pókert ismered): az egyik papám mindig csalt, az egyik mamám meg olyan magabiztosan játszott, hogy az teljesen kiidegelt. Mindig azután kezdtünk bele, hogy a hűtőtáska tartalmát bepusziltuk, de előtte persze a mama mindig szentségelt egy sort, hogy otthon maradt a karaj, a comb vagy… tulajdonképpen ez a kettő. Az egyik öreglány (több szeretet van ebben a szóban, mint sokak nagyizásában) nem tudott úszni, és felettébb örömömet leltem abban, amikor kihúztam a lába alól a tófeneket, ő meg a nettó 45 centis vízben elkezdett David Hasselhoffért kiáltozni (sosem jött a lókötő). A másik pedig karúszókkal, de megtanult úszni valahol 70 felett – hát nem rákendroll? Aztán a fagyizás, szigorúan mindig ugyanott, ugyanazt; a Joey doesn’t share food c. cikkemben megemlítettem a kulináris elkurvulásomat, és e sorokat írva döbbenek rá, hogy a szokások rajtam való elhatalmasodása is nekik köszönhető – igen, köszönhető, mert nem cserélném ezt sem el semmire. A kalózkodás előtti időkben, amikor még pörögtek a videotékák péntek esténként  gyakran kivettem egy filmet, és a Tupperware-ban elkészített pizza (mekkora újítás volt a krumplis nokedlihez képest, az ő léptékével kész forradalom) közben megnéztük. Ha csak egy lufi is pukkant, a mama már fordult is el és nyitotta is ki a Nők Lapját – hibáztattam érte, pedig csak a háború puskaropogását idézte vissza a hangja. Meggyőződése volt, hogy én vagyok az egyetlen a Földön, aki nem szereti a görögdinnyét, és sosem engedte hogy vattacukrot egyek – milyen igaza volt, ha a tápanyagtartalmát nézem! A másik bezzeg tömött kolbásszal meg lilahagymával, ami szintén nem makro vagy paleo, bár valahol azért bio. A nap legcsúcsabb csúcspontja volt, ha a tyúkólban, aminek én voltam a felelőse, tojásokat találtam (a mai napig nem vagyok benne biztos, hogy nem csempészettek voltak), és ugyan ott is volt tiltás, mégpedig az unokatesóm hintalovának rendeltetés-szerű vagy -szerűtlen használata, a végén nem az marad meg, hanem a hinta-hinta, ahonnan lepattantál, amint megérezted a kolbi illatát. Szigorúan lilahagymával. Meg az, hogy az egyik mamának sosem merted elárulni, hogy egyetlen dolgot tud a másik jobban csinálni, az pedig a fánk. Ott bizony hazudni kellett. Mint most, a Balatonnal – mindkettő kegyes hazugság. Illetve remélem, hogy a mostani annyira mégsem, mert amikor majd lehunyja a szemét, képzeletben ott lesz, felpattan a papa mellé a bicóra (többet tekertek és több lángossal töltötték vissza a lemozgott kalóriákat mint bármelyik huszonéves), és meg sem áll… hazáig.

Addig pedig maradnak az imák, apellálva a könyörületre; a jótanácsom, miszerint zsugázzatok sokat a nagyszülőkkel és hagyjátok őket néha nyerni, és a 3. tetoválás, ami az én lehetetlen küldetésemre és többek közt rájuk emlékeztet: ’Let them go’.