A minap belefutottam életem első Szex és New York-epizódjába, és mit ad Isten, a pártalálás kanosszáiról szólt. Izmos adag keserűség áradt belőle, és még ha biztosra veszem is, hogy az adott rész, de legalább az évad végkicsengése úgyis pozitív, azért ez mégis csak egy sorozat, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy a valóság is így működik: mindenkinek megvannak a maga vargabetűi meg Aidan-jei (bárcsak az összes kurfli olyan lenne mint ő), de aztán rátér a sárgaköves útra. Mindenki visszatalál vajon a saját Kansas-ébe a Smaragdvárosos kitérők után?

Röviden összefoglalva a cselekményt: Carrie, a boltkóros annyi holdkórosba futott már bele, hogy az első normális pasas normálissága kihozta belőle a gyanakvó neurotikust, és visszanyalt a fagyi. Felvetődik a tyúk vagy a tojás esete: most a férfiak kezdték és voltak először faszkalapok, vagy mi hárpiák? A poén kedvéért tegyük fel, hogy az előbbi: ha hamupipőkén szocializálódott csitrik módjára elhiszünk mindent és ábrándozunk (ennek továbbfejlesztett változata, hogy rögtön a babanevekről és azoknak a férfi vezetéknevével való (disz)harmóniájáról) az a baj, ha meg a sok basszusmégsem után átváltunk bizalmatlanba és cinikusba elkezdenek kántálni a jófiúk, hogy eleve handicap-pel indulnak a negatív sztereotípiáink miatt. Kigyúlhatna a fejem fölött a villanykörte hogy héé, hát a középmérték a megoldás, csak ott a gikszer, hogy amikor én ezt játszottam és egészséges fenntartásokkal, de a remény fehér galambjával (ja az a békéé, de mindegy mert azzal is) a szívemben indultam neki a dolgoknak és bíztam azokat a (tényleg!) fejlett ítélőképességemre… hát volt hogy volt nemulass. Nemrég írtam egy ódát igen kifinomult címmel (görgessetek lejjebb, eltéveszthetetlen) a két díszpintyről, akik úgy megcáfolták a józan paraszti gondolkodás és a jóindulat szabályait, hogy ha perverz lennék, öröm lett volna nézni – na ezért nem műkszik ez a módszer sem, szóval igaza lehetett annak, aki ezt a go with the flow-t bedobta a köztudatba.

Megoldás, megoldás, Micimackó gondolkodj gondolkodj, mert lennie kell: én rendíthetetlenül hiszek az emberi jóságban (vagy minimum a darwini fejlődés lehetőségében), még ha a happy ending-be vetett hitemet egy bázisugró zuhanó-sebességével lehet is csak mérni, úúúgyhogy szerintem mindenki vágjon bele nagy elánnal de azért nyitott szemmel, aztán ha nem jön össze, legfeljebb kiborozzuk (a helyzet súlyosságától függően -vodkázzuk) a pasit a barátnőinkkel, ahogy azt a sorozatban is teszik, aztán harmadnap (mert mind a másnapot, mint a férfiút ki kell heverni) széjjel ragtapaszozva, de menetelünk tovább, mintha (szinte) mi sem történt volna.