Najó, de, voltaképp bárkivel, mert - mint már megtudtuk - balek vagyok meg filantróp, de az érzés, hogy az én ízlelőbimbóimat is csiklandozhatná éppen az a falat... hát az maga a pokol. Ez egyébként vélhetően az egykeségre vezethető vissza, tehát ártatlan vagyok ebben (is). Apropó pokol: szerintem van neki egy külön bugyra a hedonistáknak fenntartva, amit valahogy úgy képzelek, hogy a hátunkra rögzítenek egy horgászbotot, belógatják a kedvenc finomságunkat az orrunk elé, mi meg sosem jövünk rá, hogy nem érhetjük el, és csak kergetőzünk az idők végezetéig, csábítás és áldozata. Na, én ide fogok kerülni az hótzicher :)

         Egyetlen oka van annak hogy még nem gurulok, az pedig a sport feltétel nélküli szeretete. Eszem, amit ledolgozok, amit vissza kell utána tölteni – az élet végtelen körforgása. Szokásom hárítani, és a nagymamámat hibáztatni (szerintem be fogjátok látni, hogy teljesen jogosan): ha valakinek a nagyija nem csak hogy megfőzi minden kívánságát, hanem gyakorlatilag olvas a gondolataiban, akkor kölyök legyen a talpán, aki ezek után tud mértéket tartani, vagy uram bocsá’ felnőtt korára kinő ebből az elkényeztetett kis genyó állapotból. Finnyás vagyok (már magam is unom egyébként), és képes lennék egy 72 kilométerre lévő városba átautózni egy ismerős ízért (nem, ilyen soha nem történt), mert főzni ugyan szeretek, de egyrészt vannak ételek, melyek reprodukálhatatlanok (gyanítom, hogy van egy titkos hozzávalójuk az éttermeknek, amit valószínűleg miliőnek hívnak), másrészt csak azért, hogy magamat vállon veregessem nem fogok konfitálni, akármit is jelentsen az. Majd Neki meg Nekik.

         Őszintén szánom azokat az embereket, akiket még nem érintett meg az egy kiadós sportolás utáni páratlan érzés szele (vagy inkább ’nem csapott meg’, és ’bukéja’) – aggasztóan sokan vannak egyébként. Pedig utána a világ is szebb ám egy darabig! Legyen az futás, görkori (az Üllői út éjjeli pillangóinak beszólásai teszik teljessé, mert nyáron késő este a legjobb gurulni), bicó, box (otthon, dühös hiphopra, esküdt ellenségeket odaképzelve), és ünnepi alkalmakkor lovaglás vagy vitorlázás – enélkül az élet szögletes lenne, a sarkokba meg ugye bele lehet verni a fejünket vagy a kislábujjunkat. Mégis azt szoktam mondani, hogy egy örök szerelem van az életemben, ami a snowboard – a gyerekem majd akár akar, akár nem, előbb fog deszkán csúszni mint járni, amit ildomos lesz a 2-3. randitól kezdve elkezdenem beadagolni az apjának asszem. Nem hiszem hogy van jobb, mint reggel bezabálni, lecsúszni, délben gőzgombócozni, azt is lecsúszni, majd este egy indokolatlan méretű wiener schnitzel-lel, szaunázással és Activity-zéssel lefojtani az egészet, mintha nem lenne holnap. Hiszen olyankor... nincs is.

UI.: A sakk nem sport! És különben is, az élet túl rövid a sakkhoz.