Az öregedés szivás. A méltósággalos csak egy kicsit, de az elcsökevényesedős, az piszkosul. Mindenki úgy képzeli, hogy szaporodnak a ráncok, Murphy után szabadon löttyed minden ami csak löttyedhet, szűnik a libidó és lassul az elme – na de hogy leáll? Mit leáll, más dimenziókba kerül át. Kb. a meth dimenziójába. És sajnos nem kell a szomszédba menni, hogy szembesüljünk vele, vagy pont hogy csak odáig kell elmennünk, hogy egy 3. típusú találkozásban legyen részünk.
A szomszédunk babakorom óta ismert, de mostanra eljutott odáig, hogy önmagát sem ismeri meg - ezt onnan tudom, hogy kikérte magának a Margó nénizést, elvégre ő Teofil Vilmos (talán az egyik a vezetéknév). Amikor rákérdeztem, mennyi idős, hetet tippelt, pedig lassan a kilencvenhét felé halad. Bár ne haladna olyan fitten – mert a fizikumát persze nem érte még el a hanyatlás... Egy órácskára bízta csak rám Juli, a lánya, aki már szintén nyugdijas, de az felért egy pszichedelikus trippel – a „Vannak Margó néninek gyerekei?” - „Hova?” kivonat híven tükrözi a párbeszéd valóságtól való elrugaszkodottságát. Nagy valószínűséggel egy 1968-as kérdésre válaszolt, de úgy vettem észre a lendületéből, hogy ő abszolút tudja követni a fonalat annak ellenére, hogy nincs alany-állítmánya a mondatainak, és alsó hangon 4-5 gondolatot sűrít bele egybe. Olyan összefüggéseket lát, amelyekről a rutinos gombahasználó is csak álmodik; ja meg nem létező embereket is lát, de erre már az arcizmom sem rándul. Amikor visszaért Juli a boltból, és zanzásítva elmeséltem neki az elmúlt perceket, a hasunkat fogva nevettünk. Mert hát mi más választásunk van? Az összeomlás, de az meg olyan mainstream.
Visszatérve a lányára: az ő épelméjűségét megkímélendő drukkolok annak, hogy egy nagyon közeli reggelen Margó néni (aki ugye a szó hagyományos értelmében egészséges mint a franc) ne ébredjen fel többé. Vénlány, az elmúlt évtizedeket a szüleivel élte le, és úgy szeretne még egy kicsit utazgatni… Stockholm-szindróma-szerűség is fűzi az anyukájához azt hiszem, mert hiába tudná néha megráncigálni, függ tőle, és el lenne veszve, ha már nem lenne. Pedig ő már nem az édesanyja, hanem egy börtöparancsnok, akinek az amúgy sem túl lágy természetére még jópár lapáttal rápakolt a demencia, az az aljas. Egyszerre rakoncátlan kisgyerek és agresszor, elesett és drama queen, akinek a megboldogult fia keresztneve az egyetlen kapcsolódási pontja a világgal, bár számára már az is valószínűleg csak egy beragadt név, amit nem tud hova tenni. De ez szerencsére egy pillanatig sem zavarja. Minket igen, de az élet, az nem kívánságműsor.
A magas röptű beszélgetés zenitjén azt találta mondani, hogy „Hát nem vagyok én bolond!”. Elgondolkodtam azon az egyébként hibátlan nyár közepi napon, hogy hol húzódnak a józan ész határai, és valami olyasmire jutottam, hogy mindenki épeszű körülöttem, csak én vagyok a kettyós. Az sok mindent megmagyarázna. És arra, hogy humor nélkül ez az egész – egészség és betegség, ma és holnap, élet és halál – ... túlélhetetlen.
