"Homo, hö, milyen aberrált libcsi világban élünk má'!" - megkímélem az egyszeri blogolvasót a fáradozástól és magam kommentelem a címet :D Megkaptam életem első írásos reakcióit, és Isten bizony értem őket. Egytől egyig. Még az "azember színe márpedig a fehér"-t is, bár őt szívbaj nélkül le fogom tiltani ha hozzám téved (máris megrészegített a hatalom). Nem vettem, nem vehettem személyes sértésnek a negatívakat, hiszen egy 1-2, maximum 11-12 cikkecske alapján megismerni vélt személyt kritizálnak az X év alatt rájuk rakódott sérelem- és élményréteg mögül, sokszor ki sem látva alóla. Pedig ez lenne ám a progresszív hozzáállás: ezeket segítségül hívni (úgysem szabadulhatunk tőlük), de kikandikálni alóluk, hogy ne süttessen ránk a szemellenzősség billoga. Mégis megértem a kioktatót, a forrongót, az egyenesen alázót, a kivetítő-túl messzemenő következtetéseket levonót, a bólogatót, a sorsát a sorsoméval azonosítót, a magát (és engem) nem hagyó viszontreagálót és az igazságérzetében megsértettet is. Minden egyes hozzászólásra tudnék reagálni, méghozzá nem különben, mint az eredeti szerző: megingathatatlan meggyőződésből és csípőből, mégis felveszem a megfigyelő szerepét és fogcsikorgatva, de próbálom minden szösszenet mögött felfedezni a tragikus gyerekkor terheit máig cipelőt, a megbántottat, az agresszióra predesztináló miliőben nevelkedőt, a magányában megkeseredettet, a tanulás lehetőségének ajándékát meg nem kapót, a személyes kudarcai miatt a világot hibáztatót. Mindennek oka van ugyanis, hogy ilyen közhelyet puffogtassak, és ha már sajnos nem jár mindenkinek alanyi jogon egy pszichoterapeuta, legalább itt, legalább névtelenül, legalább talán így nem a gyerekén tölti ki... Hogy könnyű nekem is, így anonimitásba burkolózva? Könnyű hát! (Mondjuk puszta perverzióból egyszer eljátszanám azt, hogy varázsütésre mindenkiről lehulla lepella, aztán most légy jani. Egy, kettő, hááárom - na, hová tűntél?) De nem azért választottam az inkognitót, mert ne vállalnám az arcomat a véleményemmel együtt, hanem mert nem lényeges, ki vagyok. The but(t) girl - ez a név eleve többet árul el rólam egy idegennek, mint az, hogy T. Szabó Patrícia Kármen (rá ne keressetek!). Megadtam a valós paramétereimből néhányat, és az ezekkel bírő nőhalmazból vagyok egy. Valakiknek meg remélhetőleg a.
Einstein egyszer azt mondta, hogy nem tudja, a harmadik világháborút mivel fogják vívni, de hogy a negyediket botokkal és kövekkel, az biztos. Ezt azzal egészíteném ki, hogy a három és felediket pedig szavakkal dobálózva, lélekölve. Meggyőződésem, hogy nem is ezek az írások, hanem a kommentáradatok és az ott vívott verbális csaták adják a legtűpontosabb korrajzot, ami, hááát, nem túl fényes. A végén egyébként én – remélem azért nem a világgal ellentétben – csak nyerek: belőlem kijött ami ki akaródzott jönni, továbbá fórumot biztosítottam azoknak, akiket nyom valami és azoknak is, akiket irritál hogy másokat mi nyom (pénzt is kérhetnénk mi, a kommentelést engedélyezők, olyan ingyenes stresszlevezetés megy itt), de ami sokkal fontosabb: nevettettem és elgondolkodtattam, ahogy azt az Introdáksön c. cikkemben meg is fogalmaztam mint célkitűzés. Szóval egy tanácsom van, Kedves Kommentelő (a továbbiakban KK): ne felejtsd el, hogy én nem vagyok senki. A mai világ terméke megszámlálhatatlan összetevővel (te csak a préselt kivonatot kapod), aki vagy azonos termékcsoportban van veled, vagy úristendehogy, úgyhogy olvasd el a cikket, majd legyints, mosolyogj, botránkozz meg, mélázz vagy határolódj el, aztán folytasd tovább az életedet, mintha meg sem történtem volna.
