Finom és nőies cím, mi? Elmesélem a sztorit, a végén pedig megkérdezem újra, hogy jogos-e vagy alpári.

Ismét le kell szögeznem azt, amit nem győzök elégszer: a pasik nem megrögzötttrógerdisznók, csak eltévedt báránykák, a bibi csak az, hogy kezd kirajzolódni: csúnyán elhasaltam pásztorkodásból, mert nemhogy nem tudtam őket visszaterelni, de odadobtam őket a farkasoknak. Szexi farkasoknak. Szexi, fiatal farkasoknak, az eccerű alfajból. Mily meglepő, egy újabb kudarcról fogok beszámolni. Ja nem is, kettőről. A második azt hiszem azért csöppent az életembe, hogy túléljem az első okozta sokkot (ars poetica-m része, hogy mindenki feladattal érkezik az életünkbe), de hogy lesz-e harmadik, aki kiheverteti velem őket, és az elmúlt tizenpár évet... hogy az egyik all-time favorite filmemből idézzek: „Nem tudom, ez benne a titok”.

Az első egy velejéig jó ember volt. Kolléga, több közös jótékonykodós projekt együtt, szimpátia, meg az érzés, hogy nem vagyok a műfaja. De jött a karácsonyi céges buli, és az a hülye bor elnyomta bennem ezt a kezdettől fejhangon sípoló hangot, miszerint én neki nem. Elfelejtett a taxiban maradni amikor én kiszálltam otthon, de nem éreztem a szituációt vérlázítónak, hiszen régóta ismertük egymást. Másnap reggel nem elpárolgott, hanem puszilkodva távozott és jelentkezett is később, történt egy tisztázó beszélgetés („Bonyolultak most a dolgok, de beszéljünk róla”), ahol azt mondta, hogy októberben villámcsapás-szerűen beleszeretett egy lányba, aki indokolás (megint a jogi nyelvezet, scusi) nélkül dobta rövid turbékolás után, és most nem tud semmibe teljes mellszélességgel belevágni, jajteszegény. Mit csinált ekkor but(t)girl? Bölcsen feltette a kezét, megadta magát, és azonnal mondta, hogy az égvilágonsemmibaj, minősüljünk vissza kollégákká. Elfogadta? A faszt, ő meg akarta próbálni, én meg persze belementem és reméltem, hogy a kedveskedés és szexistennősködés nagy dózisban gyógyír lesz. Nem lett, több hétnyi kivéreztetés után megtörtént a könnyes búcsú, ami ugyan pocsék volt persze, de nem baszott pofán. Ami viszont igen, az a vörös rózsás Facebook-fotó a kolléganőnkkel cirka egy hónap múlva... Hogy hibáztatom-e a lányt (pluszpoén: én voltam a mentor-féléje friss hús korában)? Dehogy, csak büszkélkedett a remek fogásával – mert az, kivételes példány. Dühös vagyok-e a srácra? Borzasztóan. Megalázott. Vagy csak nem ismerte eléggé önmagát, amitől nekem mondjuk sokkal jobb nem lesz, de egy fokkal bocsánatosabb bűn. Inkább féllel.

Épp nyalogattam a sebeimet (annyira, hogy mind csak intenzívebben véreztek), amikor meghívás érkezett egykori gimis barátaim 30. szülnapjára, ahol is összefutottam egy régi ismerőssel, és bámm, akárcsak a csöpögős ponyvákban, a bárba való belépés pillanatában tudtam, hogy akár csak aznapra, de magamhoz flörtölöm. Ment is mint a karikacsapás - mindig is tudtam, hogy tudok én ha akarok, úgy mint kevesen, csak hát nem mindig van bátorságom hozzá hogy akarjak. Aztán már azt is éreztem, hogy nem csak aznapra akarnám, ugyanis olyan fokozatosan és klasszikusan (vacsorameghívás stb.) indult az egész, ahogy azt én titokban mindig is elképzeltem (igen, akkor is, amikor cseppet sem bántam a dolgok fénysebességgel való gyorsulását), és a pasi személye is legalább annyira passzolt hozzám, mint a nyelve. Aztán egyszer csak eltűnt, egy virtuális mondat közepén. Két hétig tépelődtem és tépődtek a sebek is, majd a friss harmincas barátaink tanácsára („Vannak akiknek kell egy kis noszogatás, főleg hogy új munkahelyre került és biztosan azt sem tudja hol áll a feje”) ráírtam. Magától elnézést kért, elhívott moziba, mondtam hogy rendben (ami a fejemben úgy hangzott, hogy nanááá), majd szóljon hogy neki mikor jó, és... már soha többet nem volt neki jó. Orient Expressz David Copperfield kezei alatt, csak ő nem jött vissza egy huss és pöccre.

Itt tartunk most, két és fél héttel (de ki számolja) az „Okés :)" után, az emlékük pedig kering a meglévő polcok között, és nem találja a helyét. Pontosabban Motherfcker nr. 1-t el tudtam helyezni az egyik túlzsúfoltra, de nr. 2... mit kezdjek veled? Odáig ugyanis nem akarok eljutni, hogy egy kiadós dühöngés után is így szólítsam őket, és besomfordáljak a mindenférfiszemét-kórus szopránjai közé. Úgyhogy kedves T., (mindkettőnk részéről) akaratlanul itt lebegsz, és mindjárt utána nézek, hogy mi történt ezzel a Damoklész gyerekkel, csak hogy tudjam mire számítsak.

Na, szégyelljem vagy veregessem vállon magam? A második, amiért faszagyerekként bírom a strapát, ugye? Lóf*sz esti fénynél, annyit érek vele. Bár anyukám szerint ’esti fénnyel’. Bájos.