A józan ész határai

2017. szeptember 03. - The but(t) girl

Az öregedés sucks. A méltósággalos csak egy kicsit, de az elcsökevényesedős, az piszkosul. Mindenki úgy képzeli, hogy szaporodnak a ráncok, Murphy után szabadon löttyed minden ami csak löttyedhet, szűnik a libidó és lassul az elme – na de hogy leáll? Mit leáll, más dimenziókba kerül át. Kb. a meth dimenziójába. És sajnos nem kell a szomszédba menni, hogy szembesüljünk vele, vagy pont hogy csak odáig kell elmennünk, hogy egy 3. típusú találkozásban legyen részünk.

A szomszédunk babakorom óta ismert, de mostanra eljutott odáig, hogy önmagát sem ismeri meg – ezt onnan tudom, hogy kikérte magának az S. nénizést, elvégre ő Tóbiás Vilmos (talán az egyik a vezetéknév), és amikor rákérdeztem, mennyi idős, hetet tippelt, pedig lassan a kilencvenhét felé halad. Bár ne haladna olyan fitt zergeléptekkel... Egy órácskára bízta csak rám a lánya, K., de az felért egy pszichedelikus trippel – a „Vannak S. néninek gyerekei?” - „Hova?”-kivonat híven tükrözi a párbeszéd valóságtól való elrugaszkodottságát. Nagy valószínűséggel egy 1968-as kérdésre válaszolt, de úgy vettem észre a lendületéből, hogy ő abszolút tudja követni a fonalat annak ellenére, hogy nincs alany-állítmánya a mondatainak és alsó hangon 3-4 gondolatot sűrít bele egybe. Olyan összefüggéseket lát, amelyekről a rutinos gombahasználó is csak álmodik; ja meg nem létező embereket is lát, de erre már az arcizmom sem rándul. Amikor visszaért K. a boltból és zanzásítva elmeséltem neki az elmúlt perceket, a hasunkat fogva nevettünk. Mert hát mi más választásunk van? A másik az ámokfutás lenne, de az meg olyan mainstream.

                Visszatérve a lányára: az ő nyugdíjas éveit és épelméjűségét megkímélendő drukkolok annak, hogy egy nagyon közeli reggelen S. néni (aki persze a szó hagyományos értelmében egészséges mint a franc) ne ébredjen fel. Vénlány, és úgy szeretne még egy kicsit utazni… Stockholm-szindróma-szerűség is fűzi az anyukájához azt hiszem, mert hiába tudná néha megráncigálni, függ tőle, és el lenne veszve ha már nem lenne. Pedig ő már nem az édesanyja, hanem a demencia jóvoltából az amúgy sem túl lágy természetére még jópár lapáttal rápakoló börtönparancsnok. Egyszerre rakoncátlan kisgyerek és agresszor, elesett és drama queen, akinek a megboldogult fia neve az egyetlen kapcsolódási pontja a világgal, bár számára már az is valószínűleg csak egy beragadt név, amit nem tud hova tenni. De ez szerencsére egy pillanatig sem zavarja.

A magas röptű beszélgetés zenitjén azt találta mondani, hogy „Hát nem vagyok én bolond!” – kezdem azt hinni, hogy mindenki épeszű körülöttem, csak én vagyok a kettyós. Az sok mindent megmagyarázna.

A bejegyzés trackback címe:

https://thebuttgirl.blog.hu/api/trackback/id/tr4012799628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.