Demencia, a kötsög

2017. február 08. - The but(t) girl

         Bárcsak én is egy hasonlóan tünci vizsláról írhatnék, mint amire a cím hajaz (innen is üdvözlet Deménynek, aki biztos nem is annyira kötsög), de nem, nagyon nem. Pedzegettem már a Sugarbaby-cunami című cikkemben, hogy én guccsi helyett Libero-val álmodom, de sajnos nem azért, amiért harminc évesen kellene: a nagyszüleim szorulnak rá, de persze a pelenka nem szorul rájuk, mert folyton lecsúszik hogy basznámeg. Ez a bejegyzés nem feltétlenül arról fog szólni, amikor felüvöltök, hogy nekem most éppen egy wellness-hétvégén kellene annyira kiáztatnom az ujjperceimet, hogy ne ismerje fel az ájfón ahelyett, hogy öklendezem a pszichiátria szubintenzív őrzőjének 1-es kórtermében a vizelettel keveredő kilátástalanság szagától, hanem az eutanáziáról alkotott véleményemről. Mert van, úgyhogy beware.

         Tömören: támogatom. Jogi tanulmányaim egyik sarokköve volt, amikor egy szemináriumon terítékre került az élethez és a méltósághoz való jog konfrontációja, pedig akkor még nem is képezte a szókincsem részét a ’szubintenzív’ szó. Azt, hogy van, ami legyőzi, le kellene hogy győzze az életet is, jó ideje minden áldott hétvégén megtapasztalom, amikor azt az (itt még átvitt értelemben) eszméletlen nőt, akiről már meséltem és aki miatt finnyásságilag elkurvultam, meg mellesleg akitől megtanultam a gondoskodás fogalmát, olyan állapotban látom, ahogy nem kellene. És nem miattam; miatta. Nem akarná. Kézzel-lábbal tiltakozna, ha tudna, de hát nem tud a szerencsétlen! Édesanyám mondja évek óta, hogy ha ő ilyen állapotba kerülne, lőjem le, adagoljam túl vagy bármi, de ezt ne – a mama húga is ezt kérte, míg még egészséges volt, mégis szó szerint ágyhoz kötözve vegetált évekig, pedig ágyhoz csak pajzán céllal szabadna bárkit is szíjazni. A másik mamáról már azért nem nyilatkozom, mert januárban el tudott szenderedni (az már más kérdés, hogy anyukám születésnapján, akárcsak egy éve a nagypapám, de nálunk ez a morbid szokás sajna), de ő dettó így tengette az utolsó fél-egy évét. Így – méltatlanul. Nem kell nekem magyarázni a törvényhozás szövevényességét és összetettségét, mert tisztában vagyok vele, de ha lehetne, rákényszerítenék mindenkit, hogy csak egy hónapig lássa napról napra visszafordíthatatlanul (kulcszó!) leépülni azt, aki korábban csacsogott és bicózott és főzött és... élt. Mert akkor hit ide, polgári értékek oda, fejvesztve terjesztenék be a javaslatot. Hogy nem dönthet ember olyanról, ami Isten/Allah/nemtom, szent tehén hatáskörébe tartozik? De. Mert hitem szerint a Mindenható is halandó, és elkél neki a segítség, ha egyszer a cél az egyetemes jó. Mert hogy elfogyni oké, az az élet rendje, de elsorvadni nagyon nem kóser, pláne nem elsorvadni hagyni – hát nem ellentétes ez a szeretet törvényével? Mert lenne alternatíva, és akkor – Isten bocsássa meg – az az X adag infúzió és akármibenismérikazorvosokésnővérekenergiáját is olyan helyre menne, ahol még van perspektíva.

         És egy csavar a végére: néhány hete az egyik ápolt, miközben etettem a nagymamámat rám nézett és azt mondta, hogy gyönyörű vagyok, de elbasztam az életemet. Csak így, in medias res. Az ember ilyenkor egy pillanatra elhiszi, hogy a veséjébe látnak annak ellenére, hogy a legelemibb kommunikáció sem része már az eszköztáruknak ezeknek a jobb sorsra érdemeseknek, aztán elhessegeti ezt a gondolatot. De azért néha... kísért. És nem csak ez.

A bejegyzés trackback címe:

https://thebuttgirl.blog.hu/api/trackback/id/tr1712236998

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.