Görgetek lefelé az Instagramon a keresés fül alatt, ahol (majdnem) random képeket dob ki a rendszer, és nem hiszek a szememnek: hibátlan cicamicák hétköznapinak semmiképp sem nevezhető hétköznapjai döbbenetes mennyiségben. Az oké hogy a kereskedelem kereslet-kínálat alapon működik, és az sem lep meg, hogy ekkora a kínálat dekoratív egysejtűekből, de ezek szerint erre ekkora kereslet van? Erre igen, és a mértsékelten dögös, (túl)iskolázott, megtépázott harmincasokra? Ez lenne a magyar rögvalóság á lá Insta?

          Ne kerteljünk, tegyük csak fel mindjárt a legkínzóbb kérdést: irigyeljük mi őket, vagy csak jólesik mocskolódni? Nos, öveket becsatolni: igenis mindkettő. Zé 1 és Zé 2 (zé mint zöldség: katatón nagyszüleim összefoglaló neve, amely ténybe erős a késztetés hogy belepusztuljak, de amit egyelőre próbálok a jó ízlés határát erősen súroló poénokkal elütni) pelenkázása helyett villásreggeli és guccsi? A biológiai óra reménytelen ketyegése helyett egy őszülő szakállú, leszálkásított, kellően birka díszpéldány, aki csinál a huszonéves énemnek egy gyönyörű gyereket és vesz hozzá olyan faszás luxusbabakocsit (mi is a neve, na, Stokke)? Vagy a B verzió: minden hétvégén más, a BoB-ban (elnézést ha nem vagyok eléggé up-to-date és már nem az az aktuális vadászmező) vagy a neten összeszedett fukszos ürge, aki indokolatlan mennyiségű pénzt vág hozzám hogy vele mutatkozzak, majd hogy lelépjek mint kurva (oh the irony) a sezlonyról? Hát így rohadt könnyű, csajok! Boldogok a lelki szegények, mert mea culpa, de nehezen hiszem, hogy ez csak a felszín, ami alatt tisztességes munka és ne adj' Isten névtelen jótékonykodások hada zajlik, és az a kutya az öledben nem is csak cukker, szavatossági idő után eldobandó kellék, hanem menhelyi pára. És ha mégis? Akkor szedd össze magad kisanyám, mert gáz ez az imidzs.

          Összefoglalva tehát: igen, böki a csőrömet az egyszerűséged. Nem a dizájner cuccaidat irigylem, hanem azt az égbekiáltó szemellenzősséget, amivel a világ iránt viseltetsz, mert az az igazi luxus, nem a Prada. Nem azért fröcsögök, mert én is ilyen akarnék lenni csak az anyatermészet nem ajándékozott meg bomba adottságokkal, hanem mert viszket a tenyerem attól, hogy nem veszed észre: mennyi mindent tehetnél miniális befektetéssel azért, hogy jobb hely legyen ez az általad a Burj Khalifára (tudtad hogy így kell írni?) redukált világ. Fogalmad sincs, hogy ez pedig milyen piszok jó érzés, amiért végeredményben a sajnálat felé dől a mérlegem az elítélés helyett.